Lex még újra szép a világ, lex még magyar köztársaság

"Először a zsidókért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Azután a kommunistákért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok kommunista. Azután a szakszervezetiekért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezeti. Azután értem jöttek, és nem maradt senki, aki szólhatott volna." (Martin Niemöller)

Amikor a diákok tüntettek, nem ment ki senki, mert nem az ő ügyük. Amikor a tanárok tüntettek, nem ment ki senki, mert nem az ő ügyük. Amikor az orvosok tüntettek, nem ment ki senki, mert nem az ő ügyük. Sorolhatnánk a listát lassan a végtelenségig, a lényegen nem fog változtatni: csak azok állnak ki egy ügy mellett, akiket az közvetlenül érint. Félelemből? Érdektelenségből? Megszokásból? Bosszúból? 

Tegnap kora délután, hosszas, parázs vita után a Parlament nagy többséggel megszavazta a Lex CEU-ként elhíresült törvényjavaslatot, mely gyakorlatilag egy olyan paradox helyzetet idéz elő, melyet az intézmény nem tud feloldani, ezáltal működése megkérdőjelezhetővé válik. Direkt módon tehát nem szüntették meg az egyetemet, csupán csak törvényi keretet adtak az ellehetetlenítésére. Magyarán szólva: nem vették el a biciklit, csak megtiltották, hogy két kerekű, lábbal hajtott, motor nélküli eszközön haladva bárki is guruljon. Biciklizni persze még lehet. Csak az adott törvényi keretek betartásával. 

Tegnap délután pár ezer fő békés tiltakozással fejezte ki nemtetszését a döntés kapcsán. Élőláncot alkottak a CEU-nál, majd a Parlamenthez látogattak, ahonnan aztán szépen lassan hazaszivárogtak a népek, néhány lelkes kitartó leült, ám reggelre kiürült a tér. Az emberek hazamentek, és bár még pár napig a fél internet ezen a témán fog pörögni, hamarosan elül a por, és elfelejtjük. Elfelejtjük ezt is, ahogy az elmúlt nyolc év (micsoda klisé!) összes nagy botrányát elfelejtettük. Ezt bizonyítani is tudom: a feladat egyszerű, sorolj fel gondolkodás, erőlködés nélkül 10 olyan botrányt, ami az elmúlt 8 évben történt. 

Na? Ugye, nem is olyan könnyű ez. Pedig minden napra jutott valami. Emlékszünk a vasárnapi boltbezárásra? A magánnyugdíj elcsaklizására? Emlékszünk még azokra a régi szép időkre, amikor még a cigit boltban vettük, és nem Nemzeti Dohányboltban? Emlékszünk még a hallgatók röghözkötésére? Emlékszünk az ápolók, orvosok, pedagógusok tiltakozására? És még annyi de annyi mindent lehetne felsorolni.

Mi a közös ezekben a precedensekben? Az, hogy mindegyik meghozatalakor hatalmas volt a közfelháborodás. Utcára vonultak a diákok, a pedagógusok, az orvosok, mikor kit érintett az adott eset. És aztán? Megszoktuk. Már nem háborodunk fel, mert trafikban vesszük a cigit, már nem baj, hogy az újdonsült hallgatókat szerződéssel kötelezik az ittmaradásra. Már megszoktuk. Már elfelejtettük. 

Ugyan erre a sorsra fog jutni a CEU is. Mert precedens. Mert kevés embert érint személyesen.

Holott a precedensnél tovább kell nézni: pusztán politikai unszimpátiából (Soros) ellehetetlenítettek egy felsőoktatási intézményt. Kérdem én: ha a CEU-val (ami nemzetközileg is nagy visszhangot vert) megtehették, akkor mi tartja vissza a kormányt attól, hogy megtegyék a Corvinussal, a BME-vel, az ELTE-vel, vagy bármelyik felsőoktatási intézményünkkel? Hol vannak az egyetemisták, amikor a CEU-t ellehetetlenítették? Hol vannak a pedagógusok? Hol vannak a gimnazisták? Hol vannak a szülők? 

Otthon. Mert nem érinti őket. 

Elérdektelenedett a társadalom. Az ingerküszöbünk a végletekig kitolódott. Néhány éve még egy öszödi beszéd elég volt ahhoz, hogy egy párt kiirtsa magát a magyar politikai életből. Nézzük meg az elmúlt nyolc év (már megint) nyilatkozatait - nem kiszivárogtatott beismeréseit -, nézzük meg az óriásplakátokat, minden nemű kormánykommunikációt: mennyivel erősebbek, felháborítóbbak, mint egy öszödi beszéd? De már immunisak vagyunk rá. Az ingerküszöbünket már nem érik el. 

A végtelenül elközömbösített, érzéketlen társadalom korát éljük.

De ha minket visznek el, ki fog szólni értünk?