Remény a reménytelenségben

A szakadatlan reménykedés maga a csoda, a remény, hogy kell legyen (...) olyan érvényes rend, amely a kizökkent világot, ha nem is egyszerre, de apránként visszaterelgeti egy barátságosabb kerékvágásba, amelyet a többség igazságosnak, a kisebbség elviselhetőnek és talán mindkettő emberi méretűnek érez. - Simó Sándor 

2018. február 25-én rájöttem, hogy én már rég nem reménykedtem. Úgy nagyjából semmiben. Nem hittem, hogy lehet itt kormányváltás, nem hittem, hogy a regnáló hatalom megdönthető. Kábult, már-már sztoikus beletörődés uralkodott rajtam, miközben gépiesen szajkóztam, hogy van remény. 

Aztán vasárnap megtörtént a csoda. Egész nap a hódmezővásárhelyi eseményeket figyeltem, hogy nap közben hogyan emelkednek a részvételi adatok, és közben egy új, már-már ismeretlen, idegen érzés költözött a szívembe: a remény. A feszült, hitetlen bizakodás, hogy mind többen és többen mentek el szavazni. Aztán lezárult az urna. 

Ekkor kezdődött a feszült várakozás. 10%-os feldolgozottságnál pár száz szavazattal vezetett Hegedűs Zoltán. Majd 40%-nál már egyértelműen Márki-Zay Péter állt jobban. 48%-nál a környezetemben extatikus öröm volt. És bár minden sejtemben éreztem a kirobbanni készülő eufóriát, még leintettem magam, még messze a vége, még fordulhat. 98%-os feldolgozottságnál kitört belőlem az öröm. Nem tudtam egy helyben ülni, némán sikoltoztam, és legszívesebben világgá kiabáltam volna, hogy "győztünk!". 

Így, többes szám első személyben. Mert vasárnap megtört a jég, megtörtént az, amit már hinni se, remélni se mertem: a Fidesz elveszítette az egyik legerősebbnek hitt bázisát. Ha itt megtörténhetett, akkor van remény, akkor miért ne történhetne meg az egész országban? 

Szoros volt, nagyon is szoros. Ha csak egy párt is indult volna Márki-Zay ellen, akkor garantáltan veszít. Ha nem lett volna ekkora a részvétel, úgyszintén. 

És másnap a pártok is reagáltak, felébredtek téli álmukból, alig 40 nappal a választások előtt végre elkezdtek arról kommunikálni, amit a szavazók, az ő szavazóik már mióta kérnek tőlük: összellenzéki koordináció kell. 

Mert ennek a választásnak komoly tétje van. Ez a választás nem a miniszterelnöki székről, és nem a pártokról szól. Hanem arról az egyre növekvő társadalmi hangulatról, az egyre sürgetőbb nyomásról, hogy a jelenlegi rendszer nem jó. Változás kell. És a változást csak a jelenlegi rendszer kiskapuin keresztül lehet elérni, ami nem más, mint valamiféle összefogás. 

Mert erre van igény. Mert ha ez létrejön a csoda (ambíciózus pártjainkat elnézve ezt bátran nevezhetjük annak), akkor az emberek nem tartják értelmetlennek, hogy elmenjenek szavazni. És akkor megdől a rezsim.

De amíg az egyéni érdek, a mindenek fölött való ego (én, én, és csak én juthatok be a Parlamentbe, és ha koordinációt akartok, mondjatok le az én javamra) felülírja a nép akaratát, addig itt nem lesz változás, és a következő négy évben meghal a társadalmi remény. 

Márki-Zay Péter úgy tört fel a reménytelenség sivárságából, ahogy Katniss Everdeen robbant be a Kapitóliumba. A hódmezővásárhelyi fecsegő poszáta egy kicsit mindannyiunknak visszaadta a reményt. Már csak az a kérdés, élünk-e vele, a kedves pártjaink hajlandóak-e élni vele? Vagy ebből is csak a kormány tanult?

boldog-kampny-idszakot-s-ne-feledjtek-sose-hagyjon-el-benneteket-a-remny.jpg