Ébredő erő

Lassan egy hónap telt el a választások óta. Ennyi időt adtam magamnak, hogy feldolgozzam a történteket, levonjam a konklúziókat és összeszedjem magam, eldöntsem, mit és hogyan óhajtok a továbbiakban. Mert a választás végeredménye teljesen lesújtott. Nem a Fidesz újabb győzelme, arra fel voltam készülve, az lepett volna meg, ha nem nyernek. De a kétharmadra nem számítottam. Zsinórban a harmadik ciklusukban, 12 éven keresztül uralkodik (mert ez már nem kormányzás, ez masszív uralkodás) egy párt egy ország fölött. Végletekig lesújtott. És a kétharmad azonnali következményei úgyszintén (gondolok itt a Lánchíd rádióra és a Magyar Nemzetre).

Fel kellett dolgoznom ezt a traumát, és el kellett döntenem, hogy mit akarok: feladni, megszüntetni a blogomat, kiszállni a közéletből, és az ország sorsa helyett a saját boldogulásomra fókuszálni, vagy folytatni azt, amit elkezdtem, és a magam jelentéktelen módján, de felvenni a kesztyűt az egypártrendszer ellen.

 Nem volt könnyű döntés, nagyon reményvesztettnek éreztem magam. Csalódtam. Nemcsak az ellenzéki pártokban, hanem a szavazókban is. Hittem a taktikai szavazásban, hittem abban, hogy ha már a csapból is ez folyik, akkor az emberek megértik, mi is a tétje ennek a választásnak, mi a tétje minden egyes szavazatnak.

A viszonylag magas (69,73%-os) részvételi arány azt igazolja, hogy sokakban realizálódott az a triviális tény, hogy a demokratikus jogainkkal élni négyévente egyszer nem pusztán jogunk, hanem egyszersmind kötelességünk is.

Érdekességképpen összeszedtem a részvételi adatokat az elmúlt 16 évből:

2014: 61.84%

2010 (1. forduló): 64,38%
          (2. forduló): 46.66%

2006 (1.forduló): 67,83%
          (2.forduló): 64,39%

2002 (1.forduló): 70,53%
          (2.forduló): 73,50%

Nem volt könnyű ellenzéki választópolgárnak lenni idén, nemcsak a rekordnagyságú szavazólap, és a rajta elhelyezkedő megannyi kamupárt nehezítette a döntést, hanem azok a ténylegesen, aktívan funkcionáló pártok is, melyek mindegyike egy mantrát hajtogatott: szavazz rám, mert csak én tudom leváltani a Fideszt.

A legesélyesebb – és ezt az eredmények is hozták – a Jobbik volt, így – a választási rendszer ismeretében – valahol még meg is tudom érteni, hogy sehol nem koordináltak a többi párttal (hiszen ők – úgy gondolom – tényleg elhitték, hogy van esélyük, de azt is tudták, hogy nincsenek könnyű helyzetben, minde4n egyes szavazatra szükségük volt, márpedig ha ezt komolyan gondolták, az egyéniben leadott szavazatokat sem pazarolhatták el holmi összellenzéki kormányváltó performansz kedvéért). Hogy helyesen cselekedtek-e? Utólag könnyen belátható, hogy nem. Hallgatniuk kellett volna a szavazóikra, akik őket is felkérték a koordinálásra.

De a szavazóiknak is lehetett volna több eszük, mint ahogy az összes többi párt elvakult hívének is, akik képtelenek voltak taktikusan szavazni. Pedig az országos listán édes mindegy, kire szavaz az ember, azt – pont a megosztott ellenzékiség miatt – mindenképpen vitte volna a Fidesz. Viszont a kétharmadot meg lehetett volna akadályozni a 106 körzet zömének ellenzéki győzelmével.

De most már késő bánat. Ideje volna befejezni már a milettvolnaha-teóriákat, mert az eredményen változtatni nem lehet.

Viszont nyakunkon a 2019-es önkormányzati választás (és persze az EP is). Ha önkormányzati szinten sikerül megvalósítani azt, amint országoson képtelenek voltak (mind a pártok mind pedig a szavazók), akkor még az az érdekes helyzet is felállhat, hogy bár kétharmados többséggel a Fidesz ül a parlamentben, önkormányzati szinten azonban elveszti a hatalmát.

Nyilván a kormánypárt nem reckírozná meg ezt a szituációt, ezért mindent el fog követni annak érdekében, hogy hatalmát ott is megszilárdítsa. Sokaktól hallottam már azt a víziót, hogy eltörli az önkormányzatiságot, így nem lesznek választások és ezzel megoldódik a probléma. Ezt én megvallom őszintén, erősen kétlem. Az a párt, aki zsinórban három választást nyer meg kétharmaddal nem fog meglépni egy ilyet, hiszen pontosan látja, tudja azt, hogy az ellenzék itt labdába se rúghat.

Hogy mire számíthatunk? A már jól megszokott félelemkeltésre, az ellenzék teljes körű lejáratására, a helyi szinten a jelöltek karaktergyilkolására, és rengetek kamu függetlenre.

Mert Tétnyi Éva és Márki-Zay Péter óta tudjuk, hogy önkormányzati síkon a függetlenségnek van létjogosultsága, felépült neki egy nagyon jól eladható brend, így hát ezt kell meglovagolni.

Viszont ennek az országnak nem Tétényiévák és Márkizaypéterek kellenek, nem magányos harcosok, akik egyedül próbálnak szembemenni az áramlattal, hiszen láthattuk, láthatjuk: egyedül senki sem képes megállni és helytállni ekkora többségi erővel szemben. Egy fecske – bármilyen erős és eltökélt is legyen – nem csinál nyarat.

Egység kell. És nem csak az önkormányzatokban, hanem nekünk, magyaroknak is egységre van szükségünk. Elég volt a széthúzásból, elég volt a pártoskodásból. Itt az ideje végre összefogni. És nem a pártoktól kell csodát várni, mert ebből a szempontból tényleg minden párt egyforma: a saját pártérdekeiket előre valóbbnak tartják a választóik akaratánál. Nekünk kell most egységesnek lennünk.

Szerveződni, közösségeket alkotni, jelölteket megtalálni és támogatni. Olyan könnyű a helyzetünk, az internet, a facebook korában már bárki létrehozhat saját közösségeket, könnyen lehet beszélgetni, alkotni, formálódni és szerveződni is. Márpedig itt most erre van szükség. Helyi szinten megszervezni azokat a kis sejteket, amelyekből majd az egész, a nagy szerv összeáll.

Mert egy dolgot nem szabad elfelejteni, ezt mi, esztergomiak talán mindenkinél jobban tudjuk, hiszen saját bőrünkön tapasztaltuk meg (ezúttal is szolidaritásomat fejezem ki a hódmezővásárhelyieknek, ők még csak most fogják megérezni): a polgármesterség csak egy színpad.

Nem elég megtalálni a megfelelő egy személyt (lásd fentebb az egy fecskével), hanem egy olyan képviselőtestületet kell mellé tenni, akik együtt tudnak dolgozni.

Ezért nagyon fontos, hogy már most elkezdjük a beszélgetést. Egyet azonban senki se felejtsen el: az igazság relatív. Mindenkinek van. Ne mantrázzuk a saját véleményünket folyamatosan, hallgassuk meg mások véleményét is. Tanuljunk egymástól. Legyen egy tézisünk, hallgassuk meg az antitéziseket, és a végén szülessen meg a katartikus szintézis.

Hiszek abban, hogy mi magyarok képesek vagyunk a leglehetetlenebb helyzetekből is felállni, a legnagyobb szorításból is ki tudunk törni, és igenis képesek vagyunk csodákat végrehajtani. De ahhoz ki kell szakadnunk a múlt fogságából (miután gondosan leszűrtük a konzekvenciákat), és el kell kezdeni építeni a jövőnket. Mert a jövőnk ma kezdődik el.