Curriculum vitae - 1. rész

Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi hallgattathat el egy embert. Mi vezethet a teljes elnémuláshoz olyasvalakiknél, akiknek az addigi életüket a kényszeres írás, az igazság felderítése és közzétevése valamiféle belső lángoszlopként vezénylet. Arra jutottam, hogy ehhez két dolog együttes megléte, szerencsétlen bolyogóállása szükségeltetik: egy kívülről jövő bilincs, a félelem, illetve a vele együtt megjelenő belső fulladásos állapot, a gyásszal rokon fájdalom. De az írás mindig gyógyító erejű. Most egy végletekig szubjektív tartalom következik. Unalmas is lesz meg érzelgős is. Lapozz tovább. Vagy hozz egy zsepit – nekem biztos jól fog jönni.

 

Amiként kezdtem…

...első pofon a NER-től

Szerintem irreálisan fiatalon ismerkedtem meg a politikával. Még egészen kiskamasz voltam, amikor Esztergomban a helyi kiskirály úgy döntött, hogy néhány száz diák alól kirúgja az iskolájukat, leginkább azért, mert csak. Mert megtehette. Mert bosszút óhajtott állni. Megmutatni, hogy vele márpedig senki, mondom senki: se iskolaigazgató, se tantestület, se szülők, és nopláne se diákok nem baszakodhatnak. Így hát lefejezte a Szent István Gimnáziumot, felégette, és a hamvait sóval hintette be. És nem érdekelte, hányan éltek a demokrácia nyújtotta egyetlen lehetőségükkel, hogy kifejezzék: ezt márpedig nem kéne, csak azért is példát statuált.

Megélni mindezt gyerekfejjel nem volt könnyű. Egyik nap még azon morogtál, hogy miért adott fel ez a tanár ennyi leckét, mikor holnap a másiknál tz-t írsz, másnap pedig már a kisvárosod politikai elitjét vizslatod, miközben kétségbeesetten próbálkozol többedmagaddal megtenni mindent azért, hogy ne rúgják már ki alólad el sem kezdődött életedet, és hadd legyen már a legnagyobb problémád egy elrontott felelet.

Miután véget ért a bosszúhadjárat, elült a „vihar egy pohár vízben”, ott maradtunk egy olyan iskolában, ami már nevében sem volt azonos azzal, amibe anno domini oly sokan felvételiztünk, és kevesek kiváltsága volt, hogy felvételt is nyert, nemhogy szellemiségében. A tanárainkat, akikre bő egy évtized távlatából is szeretettel és tisztelettel gondolok, elküldték. Csak hiperlativuszokban tudnék mesélni arról, milyen csodás pedagógusok voltak ők, hogy mennyi mindent tanultunk tőlük, nemcsak a tananyagról, hanem az életről is. Példát mutattak, neveltek, oktattak. Mindezt kimagasló pedagógiai és emberi minőségben. (Csak egy példa: volt olyan egyetemi vizsgám, melyre a középiskolai jegyzeteimből készültem fel - és ezzel nem az ELTE színvonalát degradálom). A helyükre dilettánsokat pakoltak, akiknek a színvonala még a legrosszabb intézményekben is kritikán aluli minősítést kapott volna, nem hogy nálunk. Persze sokan, nagyon nagyon sokan döntöttek úgy, hogy nem ebben az oktatási létesítményben folytatják tanulmányaikat, ezért szárnyat bontottak, és más-más, környező (vagy éppen távolabbi) településen tanultak tovább. Mi meg, akik maradtunk? Próbáltunk túlélni, kisebb-nagyobb szabotálásokkal felkészülni az érettségire és az egyetemre. Ekkorra már kristálytiszta jövőképem volt, pontosan tudtam, hogy újságíró akarok lenni...

A törmelék-beszéd,
ahogy hozzád szól egy sarok,
az árnyék nyájasságával,
a repedések marasztalásával.

Magadra zárod a szád,
mint egy dobozt,
amiben csak te vagy,
aztán megint, újra.

- Závada Péter -

 Átmeneti viszonylagos békeidő...

... amikoris azt hittem, lehet itt békében élni, de hamar rájöttem, hogy nem

A gimnáziumi viszontagságok után felkerültem Pestre, és az ország legjobb egyetemén (e tekintetben nyilván mindenki elfogult), az ELTE BTK-n folytattam. Végre annak éltem, amit a legjobban szerettem: elmerültem az irodalom és a magyar nyelv gyönyöreiben. Hol érdekelt engem már a politika? - kérdezhetné a jámbor olvasó. Nem nagyon kellett volna foglalkoznom vele, de a korábbi pofon nem múlt el nyomtalanul, így hát folyamatosan figyeltem az országban folyó eseményeket. Egyelőre a néma szemlélődők magasleséről. Mígnem elkezdték az egyetemeket vegzálni. Már megint a saját bőrömön éreztem a rendszer karmait. Már megint jött a forradalmi hév, ki az utcára, be a tömegbe. Van abban valami pszichotikus, mikor egy több ezres, több tízezres tömegben van az ember. Olyankor tényleg elhiszi, hogy ennek itt és most jelentősége van, hogy itt és most meg lehet váltani a világot. Aztán persze a történelem igazolta: sz@rt sem ért. Újfent. Egyik sem. Pedig sok volt. 

Időközben elkezdtem egy online lapnál írogatni. Abszolút bulvár, minden dilettánst felvettek, csak legyen folyamatosan tartalom, hogy pörögjön a reklám. Köze nem volt az újságíráshoz, elég volt egy Daily Mail-ről lefordított cikk, és máris jó voltál. Nem volt időkorlát, akkor írtam, amikor akartam, és azt, amihez kedvem volt. Eleinte persze csak fordítgattam. Aztán meguntam. Nem érdekelt az oldal szakmaiatlansága, feltámadt bennem az igény, hogy én márpedig cikkeket akarok írni, valódi újságírói munkát szeretnék végre csinálni. Legalábbis elkezdeni megalapozni majdani karrierem. Így hát komolyabb témák után néztem. Lett is egy-kettő, amire a mai napig jó szívvel gondolok vissza. Például a Tétényi Évával készített interjú. Annak még lesz jelentősége. 

Eljött az utolsó évem, készültem a diplomára, és azon töprengtem, milyen mesterképzést válasszak (nem volt nagy dilemma, addigra szakítottam a filológiával, és végletekig beleszerelmesedtem a nyelvtörténetbe), amikoris az élet úgy hozta, hogy felcsaphatok újságírónak Esztergomban egy valódi lapnál ráadásul Tétényi holdudvarában.

Komoly dilemma volt ez, egy olyan döntést kellett meghoznom, ami jelentősen meghatározta a jövőmet, ami miatt ma itt írom ezeket a sorokat: fejest ugrok abba, ami mindig is lenni akartam, avagy a biztonságos és kényelmes tanulást választom. A mai napig nem tudom megmondani, jól döntöttem e, de a diploma megszerzése után otthagytam az egyetemet, visszatértem Esztergomba és elmerültem a valódi újságírásba, ezzel pedig megmásíthatatlanul összekötöttem az életemet a városom és az ország politika tengelypályájával...

 

Mára ennyi, kedves naplóm. A folytatásban durvább vizekre evezek (precízebb lenne úgy fogalmazni, hogy durvább vizekre sodródom az árral): az esztergomi bukás utáni 3 év bizonytalanság, munkakeresés, a kétségbeesett vágyakozás, hogy újra tehessem, amit a legjobban szeretek (gyk.: írás), majd a feladás, végül az új remény, a HírTV, és annak bukása, mely az elnémulás útjára sodort.