Elköszönő szerény szavak

Rég jártam már erre. No nem azért, mert hirtelen megszűntem gondolkodónak lenni. Vagy esetleg ne követném az ország és Esztergom eseményeit. Nem mentegetőzök se időhiánnyal se más kamu kifogással. Inkább őszinte leszek. Nehéz utat jártam be, mire eljutottam idáig, de itt vagyok. Hát akkor vágjunk bele.

Előre leszögezem: baromi teátrális ember vagyok. Mindehhez kellően szangvinikus és szociálisan érzékeny és empatikus. Éppen ezért az elmúlt hónapok eseményei alaposan megfeküdték a gyomromat. Dacból, lázadásból, haragból, indulatból nem akartam írni. Az valahogy nem méltó. Sem hozzám, sem pedig azokhoz, akiket oly nagyra tartok. 

Egyet azonban bizton állíthatok: az elmúlt hónapok eseményei egyszer még médiatörténeti tananyagként fognak szerepelni egy szebb kor könyveiben. Ha eljön az a szebb kor. 

De most? Most már lassan túl kell lendülni a gyászon. Mert bizony két hónapja (itt felnevettem, mert ez sem igaz, van annak már bő fél éve is) aktívan gyászolok. Már könnyek nélkül, mosolyogva, de belül agonizálva. Alaposan fel lett rúgva az életem. Egyetlen tollvonással minden megváltozott. A szabad magyar sajtó napját sötét felhők takarták el. Mert nem, a média nem az ellenzékiségről meg a propagandáról kell(ene, hogy) szól(jon). A média egy társadalmi fék, ellensúly, szolgáltatás. A média nem a pártokról kellene, hogy szóljon, hanem az emberekről, azokról az idősekről, fiatalokról, férfiakról és nőkről, akik olvassák, hallgatják, nézik az egyes sajtótermékeket. 

A HírTv "visszafoglalása" (ne menjünk bele abba, hogy ez miért tárgyi tévedés, csak fogadjuk el, hogy a nagy megmondóemberek így aposztrofálták győzelmük napját) egyben a magyar média utolsó bástyájának eleste is. Kívülről nézve sem lehetett egyszerű, hát még belülről. Látni a sok sok arcot, akikkel minden nap találkozol, látni a szemekben a fájdalmat, a kétséget, a félelmet és a haragot. A tehetetlenséget. Végignézni, ahogy futószalagon küldik el azokat, akiket szeretsz és tisztelsz, ahogy ultimátumot kapnak a szerkesztők, ahogy fejest ugranak a szakadékba, mert inkább lesznek munka nélkül, mintsem hogy ezt itt csinálják... Elköszönni, búcsúzni, és reménykedni, hogy mindenki megtalálja a maga útját, hogy egyszer még újra együtt lesz majd valahol, valahogy az a család, amit most szétszaggattak. És a maradók? Nekik se könnyű. Senkinek sem az. De az vesse rájuk az első követ, aki feladná a biztos jövedelmét pusztán morális okokból. Akinek családja, hitele, etc. van, az tudja, hogy ez a döntés egyáltalán nem olyan könnyű, mint kívülről ítélkezni mások élete fölött.  

Sok volt a búcsú az elmúlt fél évben. Sok könnyem hullott már el, miközben néztem, tehetetlenül néztem, hogyan esik szét minden, ami tulajdonképpen az életemet jelentette. 

Mert ez vagyok én. Ex- és wannabe újságíró, blogger, publicista. Szenvedélyes grafomán. És a sok gyász és veszteség között észrevétlenül és csendesen valami meghalt bennem. Már nem hiszem, hogy szavak által meg lehet váltani a világot. Már nem látom értelmét annak, hogy megírjam, megírjuk, mik is történnek. Elvesztettem a hitem. És vele együtt - de bitang nehéz volt erre rájönni - az énképem legerősebb bástyáját.

Már nem érzem azt, hogy újságíró akarnék lenni. Nem érzem azt, hogy véleményt kéne formálnom a világról. 

Ideje új útra lépnem. Megkeresni, újra megtalálni azt, aki én vagyok. Mert ez (teátrális körbemutatás virtuális platformomon, drámai sóhaj) már nem azonos azzal, aki elkezdte. Így hát eljött az ideje lezárni ezt a korszakot. 

Köszönöm mindenkinek, aki velem tartott. Köszönöm a támogató és biztató szavakat, az elismerő biccentéseket, és legfőképpen a kritikákat. Szeretnék valami roppant ütős, igazán velős zárómondatot idebiggyeszteni, de nem igen sikerül, úgyhogy egyszerűen csak kiteszem a mondatvégi pontot, és bontom a monológot. 

Címkék: #búcsú